Interjú a Népkertről: Sok minden nem pénzkérdés!

A Városi Esték programsorozat (a Részvételi Program részeként) arról szól, hogy megnevezünk egy jellegzetes városi problémát, amire egyelőre nem látni a megoldást, nincs tervezett beruházás – de érdemes és fontos beszélgetni róla. Ez a közösségi tervezés előkészítő szakasza. Az önkormányzat, a szakemberek és a városért tenni akaró polgárok beszélgessenek, ötleteljenek, fogalmazzák meg, milyen legyen az a hely/terület a jövőben, és milyen ne!

A Városi Esték első témája (augusztus-szeptemberben) az évtizede bezárt Várfürdő területének sorsa volt, most pedig egy még többeket érdeklő dolog: a Népkert. Hogy a közös gondolkodást elősegítsük, a program szervező stábja interjúkat készít olyan szakemberekkel, akik érintettek a népkerti témában. Elsőként Barkóczi István vállalkozónak, a Vigadó tulajdonosának, a Népkerti Kerekasztal egyik alapítójának meglátásait olvashatjuk. Az interjút Havasi Virág készítette vele.

– Mindig is miskolcinak vallottam magam, a fiatalkori miskolci életemnek sok olyan része volt, ami a város különböző helyeihez kötődött, részben ahol laktam, részben ahol töltöttük a szabadidőnket. Például a Vigadó, ahol most vagyunk, ez is egy fiatalkori emlékem. Ide lehetett járni asztali teniszezni, pingpongozni. Kis sportcsarnokként működött, volt itt ökölvívás, azt is néztem. Tizenkét éves barátaimmal itt fociztunk, itt szívtuk az első cigit, titokban, a csikket elrejtettük az odvas fa mélyébe, hogy nehogy valaki megtudja, hogy elszívtunk egy Tulipán nevű cigit közösen. A Jégcsarnok helyett régen itt szabadtéri színház állt, filmvetítések voltak meg színdarabok. A Népkert nagyon fontos színtere volt a városi életnek – most meg sem közelíti. Nagyobb volt, a négysávos úton túli sportpálya is ide tartozott. Egy baráti köre alakult ki itt a fiataloknak. Nem messze laktunk, az Arany János utcában.

Az Első Miskolci Lions Club annak idején, több mint harminc éve az avasi borházamban alakult meg, ott tartottuk sokáig az üléseket. A bázisunk később a City Hotelbe került, most a Tudomány és Technika Házában van. Szóval ez a kettő, az Avas és Vigadó ami megmaradt nekem, sok minden más mellett, amivel most is szívesen foglalkozom. Vállalkozásokat alapítottam és vittem. Meg tudok oldani olyan problémákat pillanatok alatt, amin mások sokat gondolkodnak.

– A Vigadót 1997-ben vette meg. Az épület akkor elhagyatott volt?

– Nem, a rendszerváltás után egy cégcsoport felújította, és Fitos István irányította, aki sajnos már nem él. Ízig-vérig vendéglátós volt, ő vezette be Miskolcon a Vigadót. Eredetileg is azért épült, hogy legyen egy fedett, zárt tánchely. 1095-ben határozták ezt el. Amikor a rendszerváltás után felújították, akkor is bálok, esküvők, a mulatozás helye volt újra. Néha konferenciákat, vállalati évzáró rendezvényeket tartottak. Szinte az egyetlen ilyen hely volt. Én is sokat jártam ide, majd’ minden hétvégén valamilyen bálba jöttünk. Később tulajdonosváltás történt, valószínűleg ez viselte meg az intézményt, műszakilag is elavulttá vált. Amikor megvettem, arra gondoltam, hogy megint a várost kell szolgálnia ennek a helynek. Egy rendezvényszervező céget hoztam létre és ugyanott folytatjuk, csak magasabb színvonalon, sokkal elegánsabb környezetben és magasabb technikai színvonalon. Rendezvényháznak nevezem, ami olyan eseményeket próbál szervezni a hét néhány napjára, amihez a színház vagy Művészetek Háza túl nagy, de ide 250 főig pont jó. Kamara-rendezvényt is meg tudunk oldani leválasztásokkal. Olyasmi szeretnénk lenni a városban, ami nem csak a mulatozásról szól, hanem egy kulturális szegmenst is adnánk neki. A Népkertben megvolt ennek az előzménye, voltak zenei pavilonok, szabadtéri színpad. Ezek már nincsenek, így a Népkertnek ezt a funkcióját is pótolhatnánk. Rendszeresen szervezünk vacsoraesteket, melyeken egy-két személyes színházi darabok vagy zenei estek kapcsolódnak a vacsorához, budapesti művészek jönnek, most Jávor Pált – egy mulatós pali volt, a nők bálványa – személyesíti meg Bessenyei. Közben lehet majd borozgatni, a cigányprímás húzza, gondolom, a közönségben is lesz olyan, aki belekapcsolódik ebbe.

– Mekkora közönsége van ezeknek az esteknek?

– Nagyjából 80-100-120 fő, attól függ, milyen híresség jön, mert kell az embereknek a név, ezt már észrevettem. Arra törekszünk, mindig legyen kulturális rendezvény, de lesz szilveszteri buli, itt tartja rendszeresen a B.-A.-Z. megyei Kereskedelmi és Iparkamara a közgyűléseit, fogadással. A VOSZ megyei szervezete szintén itt tartja rendszeresen az üléseit.

– Vannak esküvők is.

– Igen és az étterem is folyamatosan működik, vannak borvacsora estek, és ezeket is úgy szervezzük, hogy zenei háttere is legyen, ne csak a borról és az ételről szóljanak. Megpróbáljuk a Népkert múltjából a dolgokat behozni a házba – igaz, nincs pingpong és ökölvívás.

– A járványidőszak hogyan érintette?

– Egy darabig be voltunk zárva, a személyzet is elment és az egész vendéglátós szakma átalakult, sokan elhagyták ezt a területet, és nem is pénz kérdése, de annyira bizonytalannak érzik a helyzetüket, hogy inkább olyan pályára mentek, ahol biztos a munkahely. Azok maradtak, akik szeretik is, amit csinálnak. Itt régi nyugdíjas barátok vannak.

– A Népkerti Kerekasztalnak mi a célja?

– Van egy asztaltársaság, amit pár évvel ezelőtt hoztunk létre. Azt a kezdeményezést fogja össze, hogy valamit lendíteni kéne a Népkerten. Ez a belváros legnagyobb parkja és nem így kéne kinéznie. Rendszeresen bírálom azokat a városvezetőket, akik tehetnének érte. Sok mindent megértek, a pénztelenséget is, de sokszor nem pénzen múlik a dolog. Mecénásokat mindig lehet találni, patronálókat, olyan cégeket és magánszemélyeket, akiknek fontos a Népkert, mert kötődnek ide. Például itt ez a futókör, amit mi forszíroztunk … Sok javaslatot küldtünk a polgármesteri hivatalhoz, megkerestük a főépítészt, próbáltunk tárgyalni, meghívtuk rendezvényekre, hogy valaki szervezze a Népkert ügyét a városvezetés részéről. Legyen egy terv a Népkert parkra. Hogy itt megy a futókör, mellé kell egy mosdó-vécé-öltöző, de nincs – a kocsijukban öltöznek át, ide kéredzkednek be. Itt van például évtizedek óta két földalatti illemhely: vagy azt egy felújítással megnyitni, vagy itt van a Jegesmedvék birodalma, ki lehetne nyitni kifelé reggel 6-tól este 6-ig egy mosdót, vécét, öltözőt, mert anélkül a futókör csak félsiker. A bevezető lámpasor itt az én cégem adományából épült; van még néhány lámpa beljebb, de a futókör néhány részén nincs közvilágítás. Ha megnézzük a Népkert biztonságát, itt nemrég gyilkosság is történt, rablás is, gyerekek telefonját vették el a játszóparkban, fényes nappal... Egy kamera nincsen itt. Az kevésbé veszélyes, de nem szép, hogy gyűrött, évtizedes aszfalttal van tele egy része; más része, ahol kikövezték, az rendben van. Ahol a fa gyökere felnyomja az aszfaltot, az idős sétáló, a biciklis elesik rajta, ezért mit csinál a kerékpáros: a futókörre megy. Pár éve fiatalok krosszoztak a gyepen, felszántották. Vagy a játszótér legkedveltebb része egy kötélpálya, aminek része egy korong. Egy futó behozta ide, hogy leszakadt, mi bejelentettük, hónapokkal ezelőtt, de azóta sincs semmi, még csak ki se jöttek megnézni. Egy apa egy gyűrűt kötött rá. Ez nem nagy pénz, nem kell új játszóteret építeni, csak ki kell javítani. Vagy a Sissi-szobor, Stróbl Alajos alkotása, illetve egy arról készült kő-másolat áll egy fa alatt, alig látszik, mert a fa benőtte. Az eredeti, ami bronzból készült, bent van a múzeumban, hogy el ne lopják. Pár éve felvetettem, miért ne hozzuk ki? Lámpavilágítással vegyük körbe és kamera figyelje. De ez is rossz állapotban van, a galambok, meg az idő… kiküldtem egy munkatársam kefével, hogy nézzen ki valahogy. Nem veszi észre senki, nem azért meséltem, csak hogy nincs gazdája. A kutyák… nekem is van, imádom a kutyákat. A kutyagazdák nem mindegyike nőtt fel a kutyatartáshoz, lehozza, elvégezteti a dolgát, viszi is haza – a füvet meg kellene nézni. Van ugyan egy kutyafuttató, de kicsi, nem használják. Kellene valaki a városban, aki a parkokért felel. Profi módon meg lehetne oldani, megversenyeztetni a karbantartási feladatokat, hogy bejelentést követő két héten belül javítani kell a padokat, kosárpalánkokat, egyebeket. Én egy elégedetlen miskolci polgár vagyok, aki ezeket szóvá is teszi. Annak örülök, hogy leülünk és beszélgetünk róla.

A Népkerti kerekasztalnál is az volt, hogy beszéltünk, morgolódtunk. Ha lenne egy terv, meg lehetne csinálni, hogy a vállalkozások csináltassanak padokat, csak olyat, ami benne van a tervben és amikre aztán rátehetik, hogy X.Y. Kft. készítette. Vagy ugyanezt a szemetessel. És hogy hova lehet ezeket tenni. Csináltatni lehetne – Szegeden láttam ilyet – egy vízálló tablósort, ahol bemutatják, a Népkert és környéke milyen régi házakból állt. Ha betéved ide egy idegen, tudja, hogy mi ez a Népkert. Nem sok tabló, egy a könyvtárról, egy a múzeumról…

– Milyen más ötletei voltak a Kerekasztalnak?

A futókör után volt egy új szökőkút-tervünk. Van ez a közepes méretű, szép szökőkút, de nem látványos és ma már sok kisebb helyen látványos hang- és fényszökőkutakat látni. Arról is beszéltünk, hogy szívesen visszaállítanánk a zenepavilont, meg lehetne hirdetni, hogy a zeneiskolások vasárnaponként nyáron felléphetnek. Ennek is gazdája kell, hogy legyen. Mindennek gazdája kell, hogy legyen.

– Hogy kell elképzelni egy zenepavilont? Mint egy filagória, csak nagyobb?

– A Levéltárban ha megnézzük, talán elő tudnánk bányászni, hogy milyen volt. A bányászzenekar, tűzoltózenekar játszott itt, minden vasárnap délután.

– De akkor el kellene venni a helyet a fáktól.

– Nem, ott, ahol a szökőkút van, ott volt, a szökőkút körül a placcon száz ember elfér. Egy-két árus biztos megjelenne. A virágágyásban egy részen nincs virág. Szóltam a főkertésznek, azt válaszolta, biztos kilopták. Azzal büntetik a Népkert szeretőit, hogy nem vigyáztatok rá, akkor nincs virág. Felszedték a díszköveket Tapolcán. Nem lehetett volna idehozni? Van közmunkás felvéste volna a betont, le lehetett volna tenni.

– Hogyan született meg a futókör?

– Az asztaltársaságunk tagja, Hajdú Laci látott egy pályázatot és szólt, hogy adja be a város. De ez nem a mi feladatunk lenne. Állítom, hogy lennének állampolgárok is, akik tennének érte, akár a zsebükbe is nyúlnának. De ez a város feladata. Nem is tudnánk mi megoldani dolgokat, még ha akarnánk sem, mert terveztetni, engedélyeztetni kell, a terület a városé.

– Más ötletük is volt még?

Voltak nagy ötletek, Puskás Péteré például. Az Ybl-díjas építész a Népkerthez is kötődik, itt gyerekeskedett. Elképzelése szerint egy olyan park kellene, hogy a Kálváriától indul, ami a katolikus egyházé, és azt az egyház rendbe hozhatná kicsit. Aztán a park folytatódik a múzeum mellett, a gépjármű-forgalmat le kellene vinni a kéreg alá ötszáz méteren keresztül, és akkor egy összefüggő, gyönyörű park lenne, közepén egy felújított, kibővített múzeum. Kiásni, aszfalt rá, felül vasbeton szerkezet, fél méter föld és befüvesíteni. A mostani Y-hidas beruházás feléből-harmadából meglenne… Szekciókra osztva a Népkert, különböző funkciókkal. Az egyik részen kőzet-kiállítás Magyarország kőzeteiből. Ezt felkarolta a múzeumigazgató is, hisz van tudományos részlegük, idehoznák, feliratoznák a kőzeteket. Ő a múzeum kijáratánál tudná elképzelni. Ez sem pénzkérdés, ki kell jelölni a helyet, ahol fű sem nő.

Vagy nézzük meg, kik voltak azok a Miskolcról elszármazó híres emberek, akik olyat alkottak, ami sok embert érintett! Például Dargay Attila rajzfilmes, a Vuk, a Szaffi, a Ludas Matyi megalkotója. Az ő mesefiguráit el lehetne készíteni betonból. Vagy hogy mennyi asztaliteniszező indult el innen. Farkas Gizi tízszeres világbajnok volt, Jónyer István négyszeres. Nekik emléktáblát állíttattam ide a Vigadó épületére. Szóval sok mindent lehetne, kellene hozzá szándék, a város részéről terv és felelős. És szemlélet, hogy tegyünk magunkért. Ezt kellene visszatanulni, hogy ez az én városom, tegyek érte.